Szakmai bemutatkozás

A Józsefvárosban nőttem fel, Molnár Ferenc tolla által jól ismert Füvészkert közvetlen szomszédságában, egy három utcával határos, kalandokat rejtő telepen, ahol édesanyám révén volt szolgálati lakásunk. A végeláthatatlan téglakerítés nem csak telekhatár volt, hanem két eltérő lét határa. A tágas világos kertes ház az összkomfort innen, és a falon túli szobakonyhák, zsáklakások, alagsori doh sajátos világa. Persze gyerekként sem kerítés sem a társadalmi különbség nem volt akadály, a barátságok és szerelmek minden környékbeli gyerek számára ugyanazon grundokon szövődtek. Az elfogadást, mint alapérték otthon tanultam, bárkit is vittem haza, anyám mindig jó szóval meleg teával invitálta, és ha az élet úgy kívánta volt helye az asztalnál is.

Talán más pályán fentieknek nem is szentelnék sorokat, de ez az indíttatás volt, ami már óvodás gyerekekkel végzett munkám során arra késztetett, hogy a lentről jövőt felkaroljam, az elesettet felsegítsem, keressem a jót és szerethetőt abban is, aki a margóra szorult. Erre a munkára figyelt fel az akkori fővárosi gyermekvédelem vezetője, Dr Kóti János és 1989-ben munkát ajánlott az Átmeneti Otthonban. Talán itt kezdődött, de lehet, hogy inkább folytatódott a segítő szakmában eltöltött ma már közel harminc év.

Ekkorra fogalmazódott meg bennem az emberi és szakmai elvárásoknak való megfelelés elengedhetetlen követelménye, egyben sorrendjük felcserélhetetlensége. Míg előbbi a múltunkban gyökerezik, ha úgy tetszik magunkkal hozott morális alapot jelent, addig a második képezhető, fejleszthető. Az adódó feladatok, a napi munka során felszínre kerülő problémák, folyamatosan inspiráltak arra, hogy a megoldási lehetőségek tárházát egyrészről a struktúra és keretrendszer jobbítása, alakítása nyomán, másrészről a saját szakmai eszköztáram bővítésével fejlesszem. E kettő szorosan összefügg azzal az alaptétellel, miszerint a hiteles szakmai működés során elengedhetetlen a tudás – tapasztalat és a hit, vagy ha úgy tetszik a hiteles meggyőződés hármas egysége.

Az Átmeneti Otthonban az évek alatt, csaknem valamennyi poszton kipróbálhattam magam. Szabadidő szervezőként, nevelőtanárként, majd csoportvezető nevelőként dolgoztam. Hosszú ideig feladatom volt az ifjúsági csoport irányításán túl, az intézményben működő krízis intervenciós csoportban elhelyezett gyerekekkel való napi gondozási-nevelési tevékenység.

Ugyanezen intézményen belül, de a feladatvégzésben markánsan eltérő kihívás volt a jelentős számban érkező, úgynevezett „felügyelet nélküli, tisztázatlan állampolgárságú kiskorúak” napi életvitelének segítése, illetve sorsuknak hosszabb távú rendezése, a velük foglalkozó munkacsoport irányítása. A kezdeti időszakban főként a magyar ajkú, az anyaországtól elszakított területeken született gyerekek, majd a migrációs útvonalak átrendeződése nyomán afrikai és ázsiai háborús – politikai és gazdasági menekült fiatalok fogadására kellett felkészülnünk.

Az átmeneti otthon épületének kiváltása kapcsán több további megbízást kaptam, így elsőként az ideiglenes átmeneti otthonként működő Budakeszi úti és Gönczy Pál utcai otthon munkáját irányítottam párhuzamosan. A két ideiglenes telephely folyamatos működésének biztosítása mellett, feladatom volt az új átmeneti gyermekotthon és egy hozzá kapcsolódó családi házas övezetben elhelyezkedő lakásotthon kialakításának szakmai koordinálása, az új egységek arculatának megformázása, a szakmai munka korszerűsítése új jogszabályokkal való összhangba hozása.

Ez volt az ellátórendszer és a vonatkozó jogi szabályozás markáns átalakulásának időszaka, amiben aktívan közreműködtem, mind önkormányzati, mind magasabb irányítási szinten. A gyermekvédelmi törvény átalakulása kapcsán részt vettem az ágazati minisztérium speciális gyermekvédelmi szakellátást előkészítő szakbizottságának munkájában, továbbá az akkori ISM által koordinált „Nemzeti Stratégia a Kábítószer Probléma Visszaszorítására” című anyag kidolgozásában.

2003-ban kaptam megtisztelő felkérést, az akkor alakuló Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottság szociális munkás posztjának betöltésére, a vizsgáló állomás vezetésére, egyben az új szervezet szakmai standardjának kidolgozásában való részvételre. 2010-ig ezen a poszton dolgoztam.

A formálódó non-profit területen, 1995 -től 2010 -ig, – a szervezet átalakulásáig -, mint szakmai vezető irányítottam a Maugli Alapítvány munkáját, amely kiemelten közhasznú tevékenységet folytatott a gyermekvédelem területén. Több a hazai gyakorlatban addig még nem alkalmazott módszer meghonosításán keresztül igyekeztünk kihasználni a kisebb szervezet adta rugalmasabb kereteket. Ezen belül élménypedagógiával, drog rehabilitációval és prevencióval, érdekvédelemmel, mediációval, identitási eltéréssel élők életvezetésének segítésével, valamint mindezekhez köthető oktatással, csoportok vezetésével foglalkoztam.

2011 januárjától megbízott igazgatóként neveztek ki a Budapesti Javítóintézet élére, majd ugyanebben az évben, sikeres pályázat nyomán nyertem el az igazgatói kinevezést. Az előzetes letartóztatás javítóintézeti végrehajtása, keretrendszerében, egy teljesen új kihívást jelentett számomra, míg az ellátott gyerekek kapcsolódó problémái, szociokulturális hátterük, viselkedési repertoárjuk megegyezett az eddigi munkáim során tapasztaltakkal. Az intézmény átformált szakmai programjában, a szoros és szigorú szabályokkal átszőtt keretrendszert olyan belső tartalommal igyekeztem kitölteni, amely a büntetéstől eltávolodva, az emberi kapcsolatokon alapuló nevelést, oktatást és gondoskodást helyezi fókuszpontba, hangsúlyt fektetve a majdani kapun kívüli élet követelményeire.

Szakmai megkeresések elsősorban a gyermekvédelmi szakellátás, a pszichoszociális és szociálpszichés problémák, szocializációra visszavezethető eltérések, szociokulturális kérdések, szenvedélybetegségek, fiatalkorúak általi bűnelkövetések, magatartás és viselkedészavarok, kisebbségpolitikai témák, valamint az identitási kérdések kapcsán jutnak el hozzám.

Az elmúlt közel három évtizedben mindig hiányát éreztem valaminek a saját eszköztáramban, ami arra sarkallt, hogy az oktatási rendszeren belüli és azon túli képzéseken, ismereteket nyújtó programokon, tanulmányutakon vegyek részt. Szociális munkás alapvégzettségemen túl addiktológiai, családvédelmi, mediációs, gyermekjogi és kisebbségpolitikai kurzusokon vettem részt, szociális szakvizsgát tettem, felkerültem a gyermekvédelmi szakértői névjegyzékre, és mesterpedagógusi címet szereztem. A szakterületekhez köthető hazai gyakorlatokon és kísérleti programokon túl európai, ázsiai és észak-afrikai országok gyermekvédelmi gyakorlatába volt lehetőségem betekinteni.

Munkám során mindig az egyénre, a másoktól való különbségekre fektetek hangsúlyt. Ebből a különbségből eredeztethető mindig a hátrány, ami valójában az egyénből esetet hoz létre, és a kívülállóságát determinálja egyik oldalon, és a szubkulturális bezártságát a másik oldalon. A személyiség alakulásában nem tudok elvonatkoztatni a családi funkciók, diszfunkciók kérdésétől, a „fonalat” visszagombolyítva keresem a legkorábbi „kerékvetőt”. Ezt a szemléletmódot próbálom átadni munkatársaimnak és hallgatóimnak, mert a keresztmetszeti kép önmagában mindig torzan vetíti a valóságot és akadályozza a valós munka tervezését.

Elkötelezettségem többszintű, mint ahogy pályám is építkezett. Nem tudom munkám tárgyát, az embert, az „ő” és „én” individuma nélkül értelmezni. Ez a folyamat az egyénből indul ki, végigkíséri őt a társadalom irányába mutató kötelékeken, mellérendeli az egyén szükségletrendszerét, amit kiegészít az enyémből fakadó hasonló egységekkel. Ez a párhuzam köt azokhoz, akiknek segítek, és rajtuk keresztül kapcsolódom a szervezeti szintekhez, melyekben akár magukért a szervezetekért és a tágabb egységekért tudok elköteleződni. A szervezeten keresztül újabb személyek lépnek be a viszonyítási és kapcsolati rendszerembe, akik akár mint munkatársak, akár mint gyerekek a tényleges interperszonális kapcsolatokon keresztül válnak az elköteleződés, ragaszkodás, segíteni akarás, immáron kétirányú folyamatának részesévé. Az intézmények felé való elköteleződés a struktúra jobbítása, eredményesebb működtetése, akár fejlesztése nyomán realizálódik szakmai életutamban, melynek kutatások, nemzetközi kapcsolódások, vagy a jelenleg folyó standardizálási munkában való részvétel ad extra potenciált.